Körülbelül négy-öt évvel ezelőtt olvastam Elizabeth Gilbert Ízek, imák, szerelmek (Eat, pray, love) című könyvét. Nem volt irodalmi remekműként számon tartva, habár volt benne egy-két érdekes gondolat. A filmet is láttam azután, nagyon felkapott volt akkoriban. Elkezdtem követni az írónőt facebookon, s ott megjelent egyszer egy bejegyzése, erről a papírcetlis dologról.
Veszel egy üvegedényt/befőttes üveget (borkánt), s minden nap teszel bele egy papírdarabot, amire előzőleg ráírtál egy olyan pozitív dolgot, ami aznap megesett veled, hogy majd idővel megbizonyosodj róla: minden nap történnek jó dolgok veled, amiért hálás lehetsz, még akkor is, ha rossz napod volt. Például: rád mosolygott a zöldségárus a piacon, vagy valamelyik gyerek mondott valami vicceset a suliban, vagy mezítláb mászkálsz a nyári esőben N. barátnőddel, szelfiztek is egy ablakban útközben, aztán besétáltok a Piafba, még mindig mezítláb, s nem érdekel, ha bámulnak, míg végigeveztek a helyiségen, hogy egy asztalnál, ott leghátul, ahol
általában ülni szoktatok, a sarokban helyet foglaljatok. Apróságok.
Elkezdtem hát gyűjtögetni a színes papírdarabokat egy ideig, de hamar meguntam. Például, öt napon keresztül írogattam, aztán két hétig semmi. S így tovább, egyre hosszabb ideig maradt ki a cetli írás. Aztán újból kezdtem írogatni, s újból untam meg. Az akarat megvolt, a kitartás hiányzott.
Idén, például egyáltalán nem tettem papírt a borkánba, sőt már egy éve nem, pedig történtek jó dolgok velem minden nap. Éppen ma, mikor törölgettem a port a polcokról, kezembe akadt az üveg, s elmosolyodtam, hiszen csak porosodik, nem használtam már régóta. Kíváncsiságból kiszedegettem a papírdarabkákat, hogy megnézzem, mit is írtam rájuk annak idején. Hát, nem volt rossz ötlet, mert jól szórakoztam, de olyan is volt, amire már egyáltalán nem emlékeztem, hogy megtörtént.
Az egyik, zöld színű cédula eszembe juttatta a fogorvosnál történt párbeszéd egy részét, amin hangosan felnevettem. Miután a doki elmondta, hogy erős, tartós lesz a tömésem, ha vigyázok rá, szórakozottan hozzátette:
- Csontot ne rágjál vele.
- S gondolom, diót sem szabad törjek vele - fűztem hozzá.
- Diót igen, de ne egy kilónál többet - jött a válasz.
A másik, narancssárga papírdarabkán azt olvasom, hogy "Tanárnő, szép a tenyere." Ezt a bókot egy ötödikes diák mondta nekem, annak idején, valamikor 2014-ben. Jót röhögtem rajta, igaz, azóta is folyton-folyvást elfelejtem, hogy milyen fájin részei vannak felső végtagjaimnak.
"Aki eszi a kekszet, jobban bírja a szexet! Igaz, tanárnő?" Szolgálatos voltam egyik falusi iskolában, s kekszet majszoltam az ajtóban állva, szünetben, a nyolcadikos fiúk pedig rajtam szórakoztak. Cseppet sem lepődtem meg ezen, mondtak ők már cifrábbakat is, pláne, mikor maguk közt beszéltek. Igaz, lehordtam őket, de tovább röhögtem velük együtt. Mit tehettem volna? Ide jutott ez a világ...
Egyszer, mikor leszálltunk a buszról, s mentünk hazafelé, H. barátnőm elkezdett csuklani, megállás nélkül. Csuklott, és közben röhögött. Azt mondta, ijesszem meg. Nem kellett kétszer mondja. Példás ötletem támadt, s nem restelltem végrehajtani. Mikor nem is gondolta volna, kicsit meglöktem a vállánál fogva két kézzel, s azt kiáltottam, közben hátrafele nézve, hogy "Vigyááázz!!!". Megijedt rendesen, s felkiáltott. Így született meg a "Mi van?!! Hülye!" feliratot tartalmazó, világoszöld cédulám.
A többit megtartom magamnak. 😄
Az egyik, zöld színű cédula eszembe juttatta a fogorvosnál történt párbeszéd egy részét, amin hangosan felnevettem. Miután a doki elmondta, hogy erős, tartós lesz a tömésem, ha vigyázok rá, szórakozottan hozzátette:
- Csontot ne rágjál vele.
- S gondolom, diót sem szabad törjek vele - fűztem hozzá.
- Diót igen, de ne egy kilónál többet - jött a válasz.
A másik, narancssárga papírdarabkán azt olvasom, hogy "Tanárnő, szép a tenyere." Ezt a bókot egy ötödikes diák mondta nekem, annak idején, valamikor 2014-ben. Jót röhögtem rajta, igaz, azóta is folyton-folyvást elfelejtem, hogy milyen fájin részei vannak felső végtagjaimnak.
"Aki eszi a kekszet, jobban bírja a szexet! Igaz, tanárnő?" Szolgálatos voltam egyik falusi iskolában, s kekszet majszoltam az ajtóban állva, szünetben, a nyolcadikos fiúk pedig rajtam szórakoztak. Cseppet sem lepődtem meg ezen, mondtak ők már cifrábbakat is, pláne, mikor maguk közt beszéltek. Igaz, lehordtam őket, de tovább röhögtem velük együtt. Mit tehettem volna? Ide jutott ez a világ...
Egyszer, mikor leszálltunk a buszról, s mentünk hazafelé, H. barátnőm elkezdett csuklani, megállás nélkül. Csuklott, és közben röhögött. Azt mondta, ijesszem meg. Nem kellett kétszer mondja. Példás ötletem támadt, s nem restelltem végrehajtani. Mikor nem is gondolta volna, kicsit meglöktem a vállánál fogva két kézzel, s azt kiáltottam, közben hátrafele nézve, hogy "Vigyááázz!!!". Megijedt rendesen, s felkiáltott. Így született meg a "Mi van?!! Hülye!" feliratot tartalmazó, világoszöld cédulám.
A többit megtartom magamnak. 😄
 |
| A gyűjteményem |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése