Mit érzel?

     Pár napja hallottam a buszon, de nem a városin. Akaratlanul is fültanúja az ember ilyenkor egy telefonbeszélgetésnek, főleg ha az illető megfeledkezve arról, hogy éppen hol van, hangosan beszél, szinte kiabál. A busz zúgásától nehezen hallani, mit mond a másik a fülünkbe, s ezért éppen mi emeljük feljebb a hangunkat. Hogy jobban halljuk mit mond a másik. Érdekes. Néha velem is megesik.

     Nos, hallottam, ahogyan egy nő vigasztal valakit a telefonon keresztül, nyugtatja, s arra kéri, hogy ne idegeskedjen, mert azzal csak árt magának. Nemsokára le is szállt a buszról, s elgondolkodtam, eszembe jutott egy-két dolog.
     Például az, hogy mifelénk az emberek általában nem mutatják ki az érzéseiket. Sőt, sokan fel sem ismerik őket, vagy egyáltalán nem figyelnek rájuk. Ha negatív érzéseket élnek meg, kellemetlenül érzik magukat, tehát az érzés által kiváltott hatásra lesznek figyelmesek. Mondjuk, ha dühösek, azt érzik, hogy rossz kedvük van, nyomasztja valami a mellkasukat, fáj a fejük, esetleg valamit a földhöz vágnának, vagy éppen elsírnák magukat. Helyzettől függ. Talán, mert a másik beszólt, durván válaszolt, csúnyán nézett, vagy éppen haragszik, stb. Nem számít, ezek csak kiváltó okok. [(A haragról jut eszembe: néha azt tapasztalom, hogy valaki megharagszik valaki másra, és az illető nem tudja - csak sejti, találgat -, hogy miért haragudtak meg rá. Konkrét okról nincs tudomása, nem volt semmiféle összetűzés, de elkerülő magatartás az van bőven - nem köszön, úgy tesz, mintha nem látna, stb. -, főleg rokonság köreiben igen divatos, felettébb felnőttes viselkedés, megjegyzem, igazán dicséretre méltó.)]
    Emlékszem, gyermekként legtöbbször nem sírtam, s még utána sem sokáig, akkor sem, ha nagyon kellett volna, mert azzal a tudattal nőttem fel, hogy, aki sír az gyenge, és én nem akartam gyengének látszani. Ha sírtam, akkor tényleg nagy volt a baj, s kezdtek megijedni körülöttem a felnőttek. Pedig a sírás is csak egy természetes élettani jelenség, s jelentősen oldja a feszültséget. 
     A napokban olvastam egy interjút a neten egy pszichológussal, aki arról beszélt, hogy tanítani kellene a gyerekeknek az iskolában, azt, hogy hogyan éljék meg az érzéseiket, a dühöt, haragot, irigységet, stb. Hogyan kezeljék szorongásos reakcióikat. És szerintem meg kellene értetni velük, hogy ezek is természetes érzések, éppúgy, mint az öröm, jókedv, vidámság, stb., és arra kellene buzdítani őket, hogy merjék megélni ezeket is, nem pedig megbélyegezni azzal, hogy rosszak vagy hisztisek. Fontos lenne, mert az elfojtott érzelmek testi megbetegedésekhez vezetnek a hosszú évek során. Yapp... Nem emlékszem arra, hogy a suliban, valamelyik tanárunk istápolta volna a lelkünket. Sokaknak a szülei sem otthon. El voltak foglalva felnőttes ügyeikkel. 
    Rengeteg amerikai filmet néztem annak idején a tévében, s emlékszem, mennyire 'nyálas' volt egy-egy jelenet. Ki merték mondani az emberek, hogy mit éreznek, sírtak, ha kellett, 'I love you too, sweetheart' mondták szipogva, vagy éppen bocsánatot kértek a felnőttek a gyerekektől, ha megbántották őket. (Ki látott még ilyet?!) "Hűű, de nyálasak ezek az amcsik..." - gondoltam. Pedig nem is. 
  

Nem tudom, ki van a képen, 
neten találtam, gondoltam passzol a bejegyzéshez.
 Saját tetszés szerint értelmezhető.