Színes cetlis napjaim

   Körülbelül négy-öt évvel ezelőtt olvastam Elizabeth Gilbert Ízek, imák, szerelmek (Eat, pray, love) című könyvét. Nem volt irodalmi remekműként számon tartva, habár volt benne egy-két érdekes gondolat. A filmet is láttam azután, nagyon felkapott volt akkoriban. Elkezdtem követni az írónőt facebookon, s ott megjelent egyszer egy bejegyzése, erről a papírcetlis dologról.

  Veszel egy üvegedényt/befőttes üveget (borkánt), s minden nap teszel bele egy papírdarabot, amire előzőleg ráírtál egy olyan pozitív dolgot, ami aznap megesett veled, hogy majd idővel megbizonyosodj róla: minden nap történnek jó dolgok veled, amiért hálás lehetsz, még akkor is, ha rossz napod volt. Például: rád mosolygott a zöldségárus a piacon, vagy valamelyik gyerek mondott valami vicceset a suliban, vagy mezítláb mászkálsz a nyári esőben N. barátnőddel, szelfiztek is egy ablakban útközben, aztán besétáltok a Piafba, még mindig mezítláb, s nem érdekel, ha bámulnak, míg végigeveztek a helyiségen, hogy egy asztalnál, ott leghátul, ahol általában ülni szoktatok, a sarokban helyet foglaljatok. Apróságok. 

Mit érzel?

     Pár napja hallottam a buszon, de nem a városin. Akaratlanul is fültanúja az ember ilyenkor egy telefonbeszélgetésnek, főleg ha az illető megfeledkezve arról, hogy éppen hol van, hangosan beszél, szinte kiabál. A busz zúgásától nehezen hallani, mit mond a másik a fülünkbe, s ezért éppen mi emeljük feljebb a hangunkat. Hogy jobban halljuk mit mond a másik. Érdekes. Néha velem is megesik.

     Nos, hallottam, ahogyan egy nő vigasztal valakit a telefonon keresztül, nyugtatja, s arra kéri, hogy ne idegeskedjen, mert azzal csak árt magának. Nemsokára le is szállt a buszról, s elgondolkodtam, eszembe jutott egy-két dolog.