Bevásárló kosár

   Karácsony előtt történt valamikor. Miután kipakoltam a szalagra a vásárolt termékeket, a bevásárló kosarat a pult végébe tettem le, gondoltam ott hagyhatom, volt még kettő azon a helyen, egy nagyobb, kerekes, pont olyan, mint az enyém és egy kisebb, füles kosár. A takarítónő moppal törölgette a csempét a kosarak körül, és hirtelen, kissé indulatosan rám szólt: "A kosarakat...". Felnéztem rá, és akkor lágyabb hangra váltott: "A kosarat ki kell vinni a helyére - mondta - mindenki itt hagyja őket, pedig nem itt a helyük" - tette hozzá, és közben szélesen mosolygott, sőt el is kacagta magát, mintha viccet mesélne, mintegy mentegetőzve, hogy mert megszólítani emiatt. Mondom: "Oké, rendben, a helyére viszem a kosaramat, s ezt a másikat is." Nem bántott meg a dolog, nem sértődtem meg, teljesen jogos, helyén való volt felszólítása. A kasszásnő a biztonsági őrrel dumált, s elégedetten, szinte kárörvendően mosolyogtak felém, gondolva, hogy na, most megkaptam a magamét. (Ezeket végül is mind én gondolom, nem tudhatom mi járt a fejükben igazából.)

  Mikor kijöttem a boltból, elgondolkodtam azon, hogy mennyire általános ez a jelenség. Többször megfigyeltem már. Ha valakinek fel akarjuk hívni a figyelmét valamire, vagy el akarjuk mondani saját véleményünket valamivel kapcsolatban, akkor elkacagjuk a mondandónk felét, vagy végig mosolygunk. Én is ezt teszem néha (mindig) adott helyzetben. Hát igen, ezzel is oldódik a feszültség. "De kérlek, ne haragudj meg rám!" Ne adj isten, ha a másik sértődni látszik, akkor magyarázkodni kezdünk. Pedig...

   Emlékszem, régen mesélte egyik suliban a kollégám, hogy egy alkalommal felhívta tanár kollégájának a figyelmét, hogy régóta nem írta meg a kondikát (jelenléti ív), és az illető megharagudott rá emiatt. 

       Ennyire érzékenyek lennénk?

  Egy alkalommal meséltem az egyik kolléganőmnek, aki később barátnőm lett, hogy már elvesztettem vonzalmamat a tanítás iránt, sőt a saját tantárgyam iránt, és semmi örömet nem lelek már a tanításban. Azt válaszolta, hogy ha nem szeretem a saját tantárgyamat, akkor nem is tudok jó órákat tartani. (Ő nem az a típus, aki mosolyogva mondja meg a tutit.) Első pillanatra kicsit meglepődtem válaszán, de végül be kellett látnom, hogy igaza van. Attól, hogy valamit nehezen vagy egyáltalán nem ismerünk be, jelen van, létezik.

   

Nem rád haragszom, hanem a helyzetre ...,
amit te teremtettél.