A nyolcadik hely s még tíz lej

     Ilyen nincs! Hihetetlen! Ki látott még ilyet? Az egész városban nem lehet fenyőfát találni! Megáll az eszem! S ma már csütörtök! S ma akart(am)uk feldíszíteni! Hogy ne kelljen karácsony szombatján, mert attól irtó ideges leszek. Nem baj. Nyugalom. Holnap a város másik felében keresünk, ott biztos találunk. Nem találunk szerinted? Ne idegesíts! Azért nem találtunk ma, mert nem volt kedved fenyőt vásárolni. Nehogy! Ne merészeld azt mondani, hogy holnap sem!

     Másnap délelőtt egy órával korábban indulunk fenyőért, gyorsan megyek, menetelek, a férjem alig bír lépést tartani velem, pedig máskor, úgy általában én vagyok az, aki két lépéssel lemaradva loholok utána. Ez már a második nap, összesen a hetedik hely, kétszer körbejárjuk a piacot, csak műfenyőt látunk, élőt némely autó tetején, nagy ritkán. Egy kötött zoknikat árusító nénitől érdeklődöm, tudja-e hol lehet fenyőfát vásárolni, sajnos nem tudja, nem sokat segít, de amúgy nagyon kedves. 

    Elindulunk hát egy következő helyre, meggyőződésem, hogy ott biztosan lesz fenyő. Szembejön a hídon egy bácsika egy kis fenyővel a biciklijén, na, mondom, én megérdeklődöm tőle, hogy hol szerezte a fenyőfát. Kiderül, hogy a nagy piacról, több információval is szolgál a kelletténél, roppant kedves ő is, sokat magyaráz, alig bírok elköszönni tőle. De jó, mondom a férjemnek, pont oda indultunk mi is, a nagy piacra, jó irányba haladunk, látod, egyre több tűlevelű jön velünk szembe. Ez a biztos hely, ide kellett volna jönni egyből, itt tuti találunk, mondom, ha nem, akkor elsírom magam. 
   Beérünk a helyszínre, sehol semmi fenyő, megyünk még kicsit előre, jesszusom, mekkora ez a piac, de hol vannak a fák? Egyszer csak a szemeim elé tárulkozik a látvány. Mikor megláttam a sok fenyőt, majdnem elakadt a lélegzetem, örömömben szinte repdestem, egyik szebb, mint a másik, nem is tudom, melyiket válasszam. Itt is körbejárjuk a helyet, több példányt is szemügyre veszünk, csevegek az eladókkal, de nem tudok dönteni. A férjemnek rohamosan fogy a türelme, ott a farengetegben ultimátumot ad: tíz percem van választani, ő tíz percen belül lelép a helyszínről. 

    Végre találok egy szép példányt, mondom, legyen ez, te mit szólsz hozzá? Tényleg szép, mondja, akkor ez legyen. Jóval olcsóbb a korábbi évekhez képest, kedves a csávó is, aki árulja, fejszével kicsit levág a fa törzséből, hogy illeszkedjen majd a talpba. Nézem, hogyan csapkod a fejszével, attól tartok, hogy sípcsonton vágja magát vele, mire megszólal, azt mondja, hogy tiszta kék a lába az ütésektől. Na szuper..., gondolom. Már csak egy háló kell rá, s vihetjük is, úgy könnyebb lesz majd szállítani. A kollégájához viszi a fenyőt, aztán elmegy, az behúzza a hálóba, indulnánk is elfele, boldog karácsonyt, gondolom, szentfijúalugyál, mikor megszólal a hálós: "A háló árát nem fizeti ki, uram?", "Mennyibe kerül a háló?" - kérdi a férjem. "Tíz lejbe" - válaszolja. "Úristen! Tííííz lej?!"- kiáltok fel elképedve. A csávó lesüti a szemét, mintha elszégyellné magát, nem mond semmit, én azon gondolkodom, hogy ezt tényleg kimondtam hangosan, vagy csak képzelem? "Hát én mindjárt helyben hagyom ezt a tűlevelűt!" - duzzogok magamban. Kicsit felmegy a cukrom. "Ez a sz*r háló tííííz lej?!" 
   Mondom a férjemnek, mikor már kifele megyünk a kapun, hogy mostanig sosem kellett külön kifizetni a hálót, biztosan kávéra vagy cigire kellett a pénz a csávónak. Azt mondja, az igaz, de eddig mindig drágábban vettük a fát. "Hm, az is igaz"- kattan valami az agyamban, kicsit lehiggadok. Már csak huszonöt percet kell várnunk a harminckettes buszra.

Karácsony 2017