Anyu, mikor jön a Mikulás?

Óvodás koromban abban a hitben éltem, hogy a Mikulás a bejárati ajtó kulcslyukán át jön be a lakásba, és helyezi a csomagot a cipőmbe. Nem tudom, miből gondolhattam ezt, úgy emlékszem még mindig, hogy nem én találtam ki, emlékezetem szerint, anyám mondhatta annak idején, de később mikor rákérdeztem, azt állította, hogy ő sosem mondott ilyet nekem. 

Látom magam, amint állok az ajtó előtt az előszobában, a félhomályban, s bámulom a kulcslyukat, s csodálkozom mennyire kicsi az a rés, hogy férhet ott be a Mikulás a pocakjával és a csomagjaival együtt. Hihetetlen volt, mégis valahogy tényleg elhittem, hogy ott jár be, gondoltam, hogy ő képes ilyesmire, hiszen ő a Mikulás.
    
Sok ajándékkal lepett meg bennünket az öreg annak idején: ruha, játékok és csomó édesség. Szerettünk zabálni, az édességnek örültünk a legjobban meg a játékoknak, a ruhákra rá sem néztünk. Egy bordó, bársony ruhára emlékszem, fehér gallérral, apró virágocskák díszítették a mellét, tényleg nagyon szép volt, azt hozta a Mikulás egy alkalommal. A húgom is ugyanazt kapta, mindig egyforma cuccokat kaptunk, mint két tojás olyanok voltunk, egyfeszt azt hitték ikrek vagyunk, vagy azt, hogy én vagyok ő, ő pedig én. Még ma is összetéveszt némely szomszédunk. Nem is olyan régen - kora ősszel - fülig érő szájjal üdvözölt a felső szomszédasszonyunk: "Sziiiiia, drágaaaaa! Hát te itthon vagy? Mikor jöttél haza?" Túloldalról láttam, hogy a húgomnak néz engem. Levettem a napszemüvegem, s mondtam, csókolom, én én vagyok, nem a húgom. Na, de azér' nekem is örült, s elcsevegtünk a lakásajtóig. (Zárójel bezárva.) 

    
Emlékszem egyik alkalommal épp vártuk a Mikulást, apám beküldött a szobánkba, s rászólt a bátyámra, hogy vigyázzon az ajtónál, ne jöjjünk ki. A bátyám leült a földre, nekitámasztotta a hátát az ajtónak, őrt állt, miközben hallottam, hogy kint valami járás van, zacskók zörögnek, halkan beszélnek, nem tudtam elképzelni mi történhet, apámék a Mikulással traktálnak, vagy mi van. A nagyokos bátyánk tudta mi történik, de nekünk, a két kis naivnak nem árulta el. Tudakoltam tőle, hogy miért kellett nekünk ide bejönni, mi történik kint, és miért tartja az ajtót. Azt mondta azért, mert most jön a Mikulás. Hm... Én ezt, akkor nem bírtam ésszel felfogni. Arra emlékszem - mikor végre kimehettünk -, hogy a cipőink, a telefon polca alatt, a tükörrel szemben tele voltak pakolva, hogy mivel én már nem tudom, csak azt látom a szemem előtt most is, hogy az apám cipője s mellette a padló körbe - körbe tele volt rakva könyvekkel, s bámultam, hogy úristen, minek ennyi könyv és egyáltalán, hogy örülhet valaki ennyi könyvnek, mikor csokit vagy egyéb csemegét egyáltalán nem is kapott.
    
Annyira utáltam mindig, mikor másnap érkeztek a kérdések. Persze megkérdezte az óvó néni is az oviban, hogy mit hozott a Mikulás. Nem szerettem mások előtt beszélni, általában keveset beszéltem, szégyelltem megszólalni, s akkor sorolnom kellett, hogy mi mindent kaptam. Emlékszem arra is, mikor a húgomra került a sor, ő nem kellett mondjon semmit, mert az óvó néni feltételezte, hogy ugyanazt kapta ő is, tehát elég volt egyszer végighallgatni. 
   
Eszembe jut, hogy az egyik kisfiú kollégám azt mondta, neki semmit sem hozott a Mikulás. Kicsit kínosan érezhette magát a többiek előtt, vagy talán szomorú lehetett, nem tudhatom, de úgy mondta el ezt, hogy a kezével játszott, jobbra-balra húzta az asztalon, nem nézett fel. Nem emlékszem már az óvó néni hogyan reagált erre, de később megtudhattam kb. mit érezhetett a kisfiú, mikor a mi Mikulásunk is gazdasági válságba került, vagy tudja fene mi lelte, mert nagyon szegényesen mutatkozott, vagy tán egészen el is került, aztán kínomban nem tudtam mit válaszoljak a "Na, és neked mit hozott a Mikulás?" nevű kérdésre.

Három cukorbogár. 😍💗
A húgom harmadik szülinapja 1989-ben,
 a forradalom előtt két hónappal.
A képen balról jobbra: én, húgom, bátyám.