Nem találom

   Hazaérünk a színházból, késő este van, nemsokára lehet aludni. Lehúzom a cipőm, feldobom a kabátom a fogasra, kicsit megfáztam. Átöltözöm, felveszem a pizsamámat, kényelembe helyezhetem magam, hátha átmelegszem.
- Vajon hol a telefonom? Nem találom - mondom a férjemnek.

- Hát hova tetted? - kérdi.

- Ide a táskámba.

- Akkor ott kell lennie.

- Nincs itt, többször megnéztem már.

- A zsebeidben kerested? - kérdi.

- Kerestem hát - mondom. 

- Nézd át még egyszer őket.

- Többször átnéztem. Ne idegesíts. Amúgy sem tartom a telefonomat a zsebemben.
- Akkor elvesztetted.
- Vagy ellopták... Ááááá, nem hiszem el!! Csengess meg, kérlek.

Megcsenget.
- Kicseng - mondja.

- Csenghet... Biztos jó helyen van - mondom.

- Nem hinném, hogy ellopták, mivel kicseng. Lopáskor kiveszik a kártyát a telefonból s eldobják, az a legelső dolguk, hogy szétszedik a telefont. Vissza kell mennünk a színházba. Szerintem ott esett ki a táskádból. 

- Most?! Mindjárt tizenegy óra! Szerinted van ott még valaki? S ha van, be is enged? Már átöltöztem. Most öltözzek fel újra. Ó istenem!

- Ez a legnagyobb gondod most, az öltözés. Kell a telefon vagy nem?

- A fene egye meg!
- Menjünk.

A taxiban:
- Ha valaki megtalálja holnap, biztos leadja a portán - mondom.
- Hogy te milyen naiv vagy - mondja.
- Mindig ezt mondod nekem.
Odaérünk.
- Megvárlak kint - mondom.
- Mi van?! - kérdi megbotránkozva.
- Inkább menjünk haza. Csak a bagoly van fent ilyenkor, olyan késő van. Hallod, hogy huhog? - próbálok viccelődni kínomban.
- Na, te aztán... A komoly helyzetekben is marhulsz. 
- Ez egy komoly helyzet? - feszítem tovább a húrt.
- Szerinted nem az? - kérdi komolyan.
Kezdem elszégyellni magam.
- Ilyen könnyen feladod? - kérdi, mintha most ismerkedne velem.
- Általában nem - mondom. - De most úgy érzem, nem akarok bemenni. Menj csak, itt leszek, mikor kijössz.
   Bemegy. Kint várok. Közben millió gondolat cikázik át az agyamon: "Biztos nem fog előkerülni. Ez elúszott. Úgy is csak egy darab tárgy, annyira nem is hiányozna. Értek már nagyobb veszteségek is az életben. Örülök, hogy megvan mindkét kezem s lábam, s tudom is őket mozgatni, stb., stb." Jövök-megyek, nem bírok egy helyben állni.  Egy nyitott ablakon át hallom a színészek előadás utáni vigadását. "Vajon mi tarthat ennyi ideig? Igazán jöhetnél már" - mondom magamban.
   Egyszer csak megjelenik a férjem a telefonommal a kezében. Mint aki csodát lát, úgy bámulok rá.
- Nem hiszem el, hogy megtaláltad! You are my hero! Hol volt?
- Ott volt, ahol ültünk, a széked alatt.
- Te jóó ég! Észre sem vettem mikor kiesett a táskámból - mondom.
- Hát nem, mert te mindig el vagy szállva - mondja barátságosan.
- Hihetetlen! Mesélj, mi történt bent?
- Hát elmondtam a portásnak, hogy mi a helyzet, nagyon rendes volt, adott egy zseblámpát, s beengedett a terembe, hogy keressem meg. Nagyon sötét volt bent, a színpadon keresztül mentem ki a nézőtérre. 
- Jaj, de jó, hogy megvan! Nem gondoltam volna, hogy megtalálod! Nem is bántam volna annyira...
- Nem, nem - mondja, s nevet, mert ismeri a céget.
- Úristen! Hét nem fogadott hívásom van! Vajon ki keresett?
- Haha. Mennyire élvezed a saját vicceidet.

Színház, my love ❤