Eta néni

    Délután van már, mindjárt jön az uram haza, le kell fussak kenyérért a közértbe. Mindig ilyenkor jut eszembe a legaktívabbnak lenni (tűnni haha), hadd lássa milyen ügyes vagyok. 

    Hamar felöltözöm, tizenötször megcsodálom magam a tükörben, kicsit be van esve a szemem, de kit érdekel, sietek. Feldobom a napszemüvegem (hogy ne lássak senkit rendesen), s máris az ajtóban találom magam.
     Mikor félemeletet ledarálok, mindig eszembe jut, hogy biztos nem zártam be az ajtót, én marha. Hamar visszasietek, s már meg sem lepődöm azon, hogy az ajtó zárva. Jól van, nem baj, fő a biztonság, s máris fordulok visszafele, másodjára is nekiindulva utamnak. Dúdolva aprítom a lépcsőket lefele, amikor a földszintre érve meghallom, hogy valaki zörgeti a bejárati ajtót. "Ki lehet az?"- gondolom -, s amint megpillantom Eta nénit, máris iszkolnék a hátsó kijárat fele.
  "Jól van na, ne legyek szívtelen." - mondom magamnak, s elindulok az idős szomszédasszonyunk irányába. 

- Csókolom Eta néni, be tetszik jönni?

- Nem, csak próbálgattam az ajtót, lám nem nyílik ki.

- Nincs kulcsa Eta néninek?

- Nincsen. Valamivel ki kellene támasztani az ajtót, tudjak majd felmenni a lakásba.

- Van itt egy fadarab, ezt ide beteszem, s akkor nyitva marad az ajtó - mondom, s próbálok elsietni, mielőtt elkezdi a rendszert szidalmazni, és ecseteli régmúlt fiatalsága éveinek fénykorát.

- Tudja - folyatja Eta néni, szerencsétlenségemre - én fizetem mindig a legtöbb közköltséget ebben a lépcsőházban. Tudja miért?

- Tudom hát. Azért, mert magyar tetszik lenni - gondolom, de nem mondom ki hangosan.

- Azért, mert magyar vagyok.

- Hát igen...- válaszolom - s kíváncsian bámulok a lépcsőház fele, lám nem jön-e Vaszi bá' kutyát sétáltatni, tudjak kiszabadulni Eta néni hálójából.

- Tudja, nekem már senki sem köszön ebben a lépcsőházban - panaszolja szemrehányóan.

- Megváltozott a világ... - mondom magamban.

- A világ megváltozott, már semmi sem olyan, mint régen volt - folytatja a monológját Eta néni.

- Igen, sajnos...- bólogatok, s csak milliméterenként araszolok arrébb a két lábammal, nehogy feltűnjön a néninek, hogy hirtelen cserben akarnám hagyni. 

- Tudja...- mondaná tovább a néni.

- Mennem kell, Eta néni - merészkedem félbeszakítani - kenyeret kell vásároljak.

- Jól van drága, menjen csak. De látja, hogy...

    S amit mond, azt már nem hallom, csak vékony, elgyengült hangja cseng a hátam mögött. Fellélegzek, de közben haragszom magamra. S kicsit szomorú is vagyok.