Érkezik a busz, az idős nénik és bácsik könyökkel lökdösik félre a várakozókat, az ajtók fele sprintelve, megfeledkezve reumás fájdalmaikról, mintha az életük múlna azon, hogy a buszra feljussanak.
Köszönök a sofőrnek, aztán nem mondok semmit, csak nyújtom a jegy árát neki, abban bízva, hogy minél előbb meg is kapom a jegyet, s a mögöttem álló fiatalember nem fogja lecsámcsogni kajla fülemet rágózás közben.
Sokan vannak, nagy a meleg, különböző illatok terjengenek, szeretem. Ülőhely nincs, nem is baj, csak haladjunk. Levegő sincs nagyon, az sem baj, remélem, túlélem, számolom a megállókat magamban.
A sofőrnek nem ez a legszerencsésebb napja, ideges, gyorsan vezet, hangosan káromkodik kifele az ablakon az előttünk haladó autósnak, mindenki füle hallatára. Kit érdekel különösebbképpen? Mifelénk gyakori az ilyesmi, ez is csak egy szokásos buszozás.
A kisbusz inog jobbra-balra, megfogózkodnék a csőben, ha elérném, s ha a közelemben álló hölgy nem markolná úgy, mintha magával szeretné vinni leszálláskor.
Megáll a busz, jaj de jó, gondolom, biztos sokan leszállnak most már, s mindjárt kényelmesebb lesz az utazás. Leszáll egy személy, felül négy, a sofőr szerint van hely bőven, hátrakiált, hogy menjünk már a busz végébe, nem látjuk, hogy szálltak még fel emberek?
Végre elérem a csövet, biztonságban érzem magam, már nem fogok felborulni, gondolom. Keveset tart örömöm, meleg van, izzad a tenyerem, csúszik a kezem a csövön. A cső sem valami stabil, az is mozog a nagy hajszában, így borulni készülök minden kanyarban.
- Elnézést kérek - mondja egy ifjú hölgy, miközben ránehezedik csomagjával a lábamra.
- Nem gond - mosolygok elnézően. - Szeretem, ha taposnak - folytatom tovább magamban, szórakozásomra.
Már csak két megálló van hátra, nem is olyan kellemetlen ez az egész. Felszabadult egy ülőhely, udvariasan körülnézek, lám akad-e valaki, aki szeretne helyet foglalni. Hát ha nem, akkor leülök én, habár sok értelme nincs, mindjárt le kell szállnom.
Küzdelmes volt ez az utazás, gondolom, megérdemlek egy kis jutalmat, s előveszem a nemrég vásárolt csoki bogyóimat. Tudom, nem illik a buszon zabálni, de ez nem második fogás, és mintha érezném, hogy lecsökkent kicsit a vércukorszintem. (Jó kifogás!)
Elkezdem a zacskót kibontani, nem akarja megadni magát, kegyetlenül zörög, szinte visszhangzik tőle az egész busz. Nem merek felnézni, biztos engem bámulnak, hogy mi a frászt csinálok, kezd elönteni a forróság. Megadta magát végre a műanyag csomagolás, csak egy bogyót kapok be, esküszöm, aztán el is teszem.
Benyúlok óvatosan a zacskóba, én sem gondoltam komolyan, hogy csak egy bogyó lesz, belemarkolok. Az ujjaim kitolnak velem, amint kihúzom őket a csomagból, a bogyóim útnak erednek. Nem lehetek ekkora marha. Zajosan lepattannak, és előregurulnak az utasok lábaihoz.
Nem én voltam, ha valaki kérdezné.
Most már fülig pirulok, egyik szemem sír, a másik nem.
Felállok, előre megyek, mintha mi sem történt volna.
Megáll a busz. Megérkeztem.
Végre leszállok.
 |
| Csak egy buszmegálló |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése