A férjem szerint nem érdemes virágra költeni. Nincsen praktikus haszna, és két napon belül úgy is elhervad. Férfiak... Sebaj! Veszek én virágot magamnak!
"Lemegyek a napi piacra - gondoltam - ott sok, szép és friss virág található, s az áruk is sokkal kedvezőbb, mint a virágüzletben".
A piacon a virágos részlegen két asztal van egymással szemben, mindeniknél egy-egy néni várakozik türelmesen az újabb kliensre, akire, mint prédára lecsaphat.
Szabályos harc folyik a két néni között, amikor valaki merészeli megközelíteni asztalukat. "Tessék, van szép kardvirágom"- kezdi az egyik néni. "Milyen virágot tetszik keresni?"- szakítja félbe a másik. Szóhoz sem jutok, csak egy "hát", "ööö", "hm" hagyja el a számat.
Szeretnék szétnézni, szemügyre venni a portékát, de hát egyre idegesebb vagyok a nénik szócsatáinak kereszttűzében, és érzem, ahogyan az idegvéződések elkezdenek szikrázni a bőrömben.
"Melyik csokrot adjam? Most készítettem, friss."- így az egyik. Mire a másik: "Olcsón adom, ha két csokrot vásárol, akkor a másodikat féláron kapja.". "Jaj, mindegy nekem - gondolom - csak szabaduljak innen."
Amikor végre megállok az egyik asztalnál, nem is merek hátranézni, mert érzem a cserbenhagyott néni szúrós tekintetét a tarkómon. Miután megtörténik a vásár, félve ránézek a másik nénire és tekintetemmel biztatom: "Ígérem, hogy legközelebb tőled fogok virágot vásárolni, de kérlek, ne nézz rám úgy, mintha gumicsizmában végig tapostam volna a frissen ültetett virágágyásodat."
UDATE 2018. augusztus 17.
A tavasszal feltűnt, hogy az egyik asztal üres, nincs ott a szemüveges néni a virágaival. Ahogy telt az idő, és mégsem jelent meg, elkezdtem gyanakodni, hogy valami történt vele.
Aztán, amikor legközelebb lementem virágért, gondoltam, megérdeklődöm a másik nénitől, hogy tud-e róla valamit.
Ó, lelkem, meghalt szegény. Tavaly, októberben - mondta könnyedén, cseppet sem meghatódva. Ez van - tette hozzá - ilyen az élet.
Hát igen, végülis egyszer mind meghalunk... - mondtam, s azzal az érzéssel távoztam, a néni örül, hogy most már mindkét asztalról kínálhatja a virágait.
Szabályos harc folyik a két néni között, amikor valaki merészeli megközelíteni asztalukat. "Tessék, van szép kardvirágom"- kezdi az egyik néni. "Milyen virágot tetszik keresni?"- szakítja félbe a másik. Szóhoz sem jutok, csak egy "hát", "ööö", "hm" hagyja el a számat.
Szeretnék szétnézni, szemügyre venni a portékát, de hát egyre idegesebb vagyok a nénik szócsatáinak kereszttűzében, és érzem, ahogyan az idegvéződések elkezdenek szikrázni a bőrömben.
"Melyik csokrot adjam? Most készítettem, friss."- így az egyik. Mire a másik: "Olcsón adom, ha két csokrot vásárol, akkor a másodikat féláron kapja.". "Jaj, mindegy nekem - gondolom - csak szabaduljak innen."
Amikor végre megállok az egyik asztalnál, nem is merek hátranézni, mert érzem a cserbenhagyott néni szúrós tekintetét a tarkómon. Miután megtörténik a vásár, félve ránézek a másik nénire és tekintetemmel biztatom: "Ígérem, hogy legközelebb tőled fogok virágot vásárolni, de kérlek, ne nézz rám úgy, mintha gumicsizmában végig tapostam volna a frissen ültetett virágágyásodat."
UDATE 2018. augusztus 17.
A tavasszal feltűnt, hogy az egyik asztal üres, nincs ott a szemüveges néni a virágaival. Ahogy telt az idő, és mégsem jelent meg, elkezdtem gyanakodni, hogy valami történt vele.
Aztán, amikor legközelebb lementem virágért, gondoltam, megérdeklődöm a másik nénitől, hogy tud-e róla valamit.
Ó, lelkem, meghalt szegény. Tavaly, októberben - mondta könnyedén, cseppet sem meghatódva. Ez van - tette hozzá - ilyen az élet.
Hát igen, végülis egyszer mind meghalunk... - mondtam, s azzal az érzéssel távoztam, a néni örül, hogy most már mindkét asztalról kínálhatja a virágait.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése