Elfújta a szél

   Nem bonyolult feladat ez. Egykettőre elintézem. Elmegyek az orvosi rendelőbe, szorongok kicsit a folyóson várakozás közben, kijön a doki, elmondom, hogy apám küldött valami papírért, azt meg is kapom, s máris küldhetem haza a busszal. 

   Elmagyarázta nekem az öreg, hogy melyik ajtónál kell várakozni, de tíz perc álldogálás után jöttem csak rá, hogy nem jó helyen várok. Sokan vannak, nem bírom a tömeget, szaporán lélegzek, ha elájulok, legalább nem kell kihívni a mentőt. (haha)

   Az emberek ingerlékenyek, mindig sietnek (vajon hova?), veszekednek az asszisztensnővel. Nincs idejük várni. Mit csinál ott benn a doki olyan sokáig? Biztos forrásból tudom, hogy az orvos ilyenkor nagyon elfoglalt. Mindig a tesómra gondolva ilyen helyzetben, irtó türelmesen tudok várni.

   Kijön a doki, mondom neki miért jöttem, azt mondja, rögtön hozza a papírt. Megkapom a lapot, s felszabadultan elhagyom az orvosi rendelőt. Kicsit fúj a szél, de nem veszélyes, biztonságban van az irat nálam.  A közelben találok egy papírboltot, vásárolok egy nagyobb borítékot, s vidáman megyek tovább dolgomra.

  Nahát, de ügyes vagyok. Hirtelen elönt a büszkeség. Az élet apró örömei. Küldhetem haza a szerzeményt. Csak bele kell tennem a papírt a borítékba, óvatosan, kettőbe hajtva, hogy ne gyűrődjön össze nagyon. Nem megy ez olyan simán, mint gondoltam, a papír szinte akkora, mint a boríték, nem akar egyből belecsusszanni. "Nem kellene annyit matatni, már kezd betűrődni" - mondom magamnak. "Na, még egyszer, most biztos meglesz". Nem érek a gondolatom végére, a szél kikapja a papírt a kezemből, s a földre fújja. Lehajolok, gyorsan utánakapok, de mintha el akarna szaladni tőlem, tovarepül. Elkezdek futni a papír után, ami egyre csak távolodni látszik. Az autók jönnek-mennek, "csak ne kerüljön ki az útra" - gondolom. A szél megnehezíti igyekezetemet, nincs időm hajlongani, így hát a lábammal próbálom megállítani. Rálépek a papírra, valahogy sikerül helyben tartani, egyből fel is akarom venni, elszakad. Hát igen... Le kellett volna szállni róla előbb... Közben észre veszem, hogy mindezt egy buszmegálló közelében produkálom. Nem bátorkodom arra fele nézni, úgy teszek, mintha ez is csak a dolgok természetes folyamatához tartozna. Röhöghetnékem támad, de elhalasztom későbbre. "Ez el lett intézve - gondolom. Mérjem fel a károkat." A papír két sarka beszakadva. A bakancsom nyoma pecsétként virít rajta. Mindkét oldalán. (Faţă-verso). 

   Felhívom apámat.

- Apu...

- Mondjad.

- Erősen fúj a szél nálunk ma.

- Na... Nálunk is fúj.

- Ja... Megvan a papír - újságolom büszkén, fülig érő szájjal.

- Na, örvendek. Köszönöm, hogy elintézted.

- Elintéztem...Hallod... Erősen hivatalos helyre kell neked ez a papír?

- Mi van?

- Mondom, történt egy kis baleset vele.

- Milyen baleset?
   S elmesélem neki, hogy milyen erősen fújt a szél mifelénk ma. Nem volt gond. Nem erősen hivatalos helyre kellett neki ez a papír.