Szerelünk

– Ugye viccelsz? – kérdem a férjemtől döbbenten.

– Nem... – mondja tök lazán.

      Tágra nyílt szemekkel meredek rá.

– Há' mi van? – kérdi.

– Áháháháháháhá!!! – hangzik a számból ironikusan.

   A férjem azt hitte, hogy én fogom felcipelni majd a két darab húsz kg-os csomagot a harmadik emeletre másnap délben, mikor megérkezik a futár az összeszerelésre váró komóddal, mivel ő (a férjem) nem lesz itthon, dolgozni megy.

  Másnap délelőtt szól a telefonom, a férjem ír, figyelmeztet, hogy mindjárt érkezik a szállítmány, legyek résen, tegyem a széket az ajtóba, ha szükséges, üljek le, ott várjam a futárt, nehogy elszalasszam, amint a múltkor megesett a vízóra leolvasóval. 

  Érkezik is nemsokára a csomagkihordó, rendre felhozza a két nehéz csomagot, nem panaszkodik, de liheg. Kicsit sajnálom őt, többnyire örülök magamért, hogy nem kell cipekednem, nem is bírtam volna felhozni a súlyos darabokat. Hálás vagyok neki, szóvá is teszem, megköszönöm kétszer egymás után, hogy felhordta a nehéz csomagokat. Nem mond semmit, de biztosan gondol valamit, kér egy aláírást, udvariasan elköszön, s máris bezárhatom az ajtót mögötte.

– Pfuj drácsé, de nehéz ez a doboz! – kiált fel a férjem később, mikor megérkezik. 

– Ne is mondd! El sem hiszem – mondom.

– Készülj. Mindjárt nekifogunk szerelni.

– Egész nap erre a pillanatra vártam... –motyogom az orrom alatt, s megígérem magamnak, hogy nem fogom azzal idegesíteni az uramat, hogy röhögök, mint a múltkor, amikor a fogast szereltük.

  Tettre készen állok a helyszínen, mint egy jó asszisztens, figyelek, nem beszélek fölöslegesen, a férjem az összeszerelési útmutatót tanulmányozza, az elkövetkezendő lépéseket mormolja magának. Megszólalok én is, mondom, szerintem ez ide jár, így, ott össze kell kapcsolni azzal. Nagyon koncentrál, de hallja, amit mondok, mégis úgy tesz mintha nem, harminc másodperccel később, azt mondja, hogy szerinte az oda jár, úgy, ott össze kell kapcsolni azzal. Mondom neki, éppen ezt mondtam én is fél perccel ezelőtt, csodálkozik, ő nem hallotta, de örül, hogy rájött, hogyan kell összeeszkábálni a darabokat. Hm... Ne is törődj, mondom, csak bámészkodni jöttem ide, kérdi, mi van, mondom semmi, csak fecsegem a hülyeségeket itt magamnak...

– Add ide, kérlek azt az izét – mondja.

– Melyik izét? – kérdem.

– Azt az izét, ami ott van a másik izé mellett.

– Jaa.. most már tudom, hogy mit kérsz.

   Nem kell kétszer mondja, máris nyújtom neki a harapófogót, mert látom, hogy abba az irányba néz, s örülök, hogy keveset vagy egyáltalán nem káromkodik barkácsolás közben, mint általában apám egy átlag ember szokott.
   Telik az idő, haladunk a szereléssel, elmúlt majdnem három óra, már nincs sok hátra, csak negyven darab szeget kell még beüssünk, nem bízunk semmit a véletlenre, precíz munkát végzünk, vonalzóval jelöljük ki a szegek pontos helyét. A férjem nekilát a kalapácsolásnak, igen hangos ez nekem, befogom a fülem, kezd már elegem lenni ebből az egészből. Egyszer csak felkiált, látom, hogy az ujját bámulja, kérdem, mi van, azt mondja rácsapott a kalapáccsal. Kéne röhögjek, de magamba fojtom, látod, mondom, nem kellene a tévét bámulni kalapálás közben.
  A számított időnél fél órával később végzünk, felállítjuk a komódot, helyére tesszük, csodáljuk, jaj de szép, a férjem nagyon büszke magára. Nagyon ügyes vagy, dicsérem, hadd örüljön jobban, közben nézegetem én is az alkotást jobbról, balról. Leguggolok, kihúzom az egyik fiókot, csak éppen arra nem figyelek, hogy a férjem közben lehajolt, így jól fejbe kólintom a fiókkal. Jaj, ne! Nem tehetek róla, megint elkap a röhögés, de temperálom magam. Bocsánatot kérek, aztán két percig vitatkozunk azon, hogy milyen vak vagyok, s még én állok az erdő felől, de nincs időnk most erre, mindjárt kezdődnek az esti hírek, az új helyére kell állítanunk a televíziót.

Fogas/komód tákolmány (részlet)