Túl szép az idő ma ahhoz, hogy buszra üljek, meg amúgy is jót tesz a mozgás a keringésemnek, mióta a férjemmel kilométereket gyalogolok, bűntudatom van (nincs), ha kisebb távokat busszal teszek meg. Gyalog megyek majd haza.
De először intézzem el ezt a nyamvadt papírt. Majdnem meglett múltkor, csupán másfél órát álltam sorban érte, csak azért, hogy végre a pulthoz kerülve derüljön ki, nem lehet ezt olyan simán elintézni, mert szükség van egy másik iratra is, ami épp nincs nálam. Nem is baj, legalább a néni, aki türelmetlenül várt mögöttem, hamarabb sorra került. Váltottunk pár szót a hosszú várakozás közben, ezért, mikor látta, hogy nem járok szerencsével felsóhajtott: "Na, szegény fejed!". Hát igen: "Vai de capu' meu..." - gondoltam én is, és távoztam a helyszínről.
Ezúttal később mentem, ne kelljen sokáig sorban álljak. Egyből a pulthoz kerülök, mondom a hölgynek miért jöttem, lassan működik a rendszer a számítógépen, tíz percbe telik, míg kiadja a papírt, megköszönöm, s elindulok kifele. Végigfuttatom a szemem az iraton, s azon agyalok, vajon ki lehet Horváth Viorel (más név volt, ezt most találtam ki), s miért adták az ő adatait tartalmazó kivonatot nekem. Visszamegyek, mondom a hölgynek, hogy én nem Horváth Viorel vagyok, itt valami tévedés történt. Nézi a lapot, s csodálkozik, hogyan történhetett, baj van a rendszerrel, mondja, várjak kicsit, s megkapom a saját nevemre szóló papírt. "Baj van a rendszerrel..." - gondolom - "baj lesz mindjárt az én (ideg)rendszeremmel is, csak sokat kelljen ide visszajárjak fölöslegesen". Kézhez kapom végre a papírt, s indulhatok gyalogtúrámra.
Amúgy jó kedvem van ma, tudom, hogy pár órával később fogok hazaérni. Már jó ideje tervezem, hogy benézek a barátnőm anyukájához, rég találkoztunk, aztán bemegyek valami dekorációs üzletbe, vásárolok egy-két gyertyát, szükségem van rá, mert csak tizenhármat számoltam múltkor otthon, s utána komótosan hazaballagok.
Tizenöt-húsz percet beszélgetek a barátnőm édesanyjával, szívet melengető és szeretetteljes találkozás ez, mint mindig, mellkasomból érzem, hogy valami jóleső érzés árad szét a testemben, a kezem sem hideg már, mehetek, várnak a gyertyák a boltban.
"Nahát, éppen ilyen gyertyát szeretnék idén az adventi koszorúnkba" - gondolom, mikor meglátom a fehér, gömb alakú gyertyákat a polcon. Szétnézek a boltban, egyéb is kerül a kosaramba, amit tudnék nélkülözni, de milyen szép, kár lenne itt hagyni, s nem is olyan drága. De azért mégis igyekszem minél kevesebb szemetet (így nevezi a férjem a dekorációs tárgyakat) vásárolni. Lassan kezd elegem lenni a nézelődésből, érzem, hogy most már ideje lenne hazamenni.
Ezúttal később mentem, ne kelljen sokáig sorban álljak. Egyből a pulthoz kerülök, mondom a hölgynek miért jöttem, lassan működik a rendszer a számítógépen, tíz percbe telik, míg kiadja a papírt, megköszönöm, s elindulok kifele. Végigfuttatom a szemem az iraton, s azon agyalok, vajon ki lehet Horváth Viorel (más név volt, ezt most találtam ki), s miért adták az ő adatait tartalmazó kivonatot nekem. Visszamegyek, mondom a hölgynek, hogy én nem Horváth Viorel vagyok, itt valami tévedés történt. Nézi a lapot, s csodálkozik, hogyan történhetett, baj van a rendszerrel, mondja, várjak kicsit, s megkapom a saját nevemre szóló papírt. "Baj van a rendszerrel..." - gondolom - "baj lesz mindjárt az én (ideg)rendszeremmel is, csak sokat kelljen ide visszajárjak fölöslegesen". Kézhez kapom végre a papírt, s indulhatok gyalogtúrámra.
Amúgy jó kedvem van ma, tudom, hogy pár órával később fogok hazaérni. Már jó ideje tervezem, hogy benézek a barátnőm anyukájához, rég találkoztunk, aztán bemegyek valami dekorációs üzletbe, vásárolok egy-két gyertyát, szükségem van rá, mert csak tizenhármat számoltam múltkor otthon, s utána komótosan hazaballagok.
Tizenöt-húsz percet beszélgetek a barátnőm édesanyjával, szívet melengető és szeretetteljes találkozás ez, mint mindig, mellkasomból érzem, hogy valami jóleső érzés árad szét a testemben, a kezem sem hideg már, mehetek, várnak a gyertyák a boltban.
"Nahát, éppen ilyen gyertyát szeretnék idén az adventi koszorúnkba" - gondolom, mikor meglátom a fehér, gömb alakú gyertyákat a polcon. Szétnézek a boltban, egyéb is kerül a kosaramba, amit tudnék nélkülözni, de milyen szép, kár lenne itt hagyni, s nem is olyan drága. De azért mégis igyekszem minél kevesebb szemetet (így nevezi a férjem a dekorációs tárgyakat) vásárolni. Lassan kezd elegem lenni a nézelődésből, érzem, hogy most már ideje lenne hazamenni.
Baktatok hazafelé, mikor hirtelen arra leszek figyelmes, hogy egy autó lefékez, s valaki elkezd hangosan duruzsolni. Arra nézek, és látom, hogy a taxi majdnem elcsap egy nőszemélyt, aki szabálytalanul vágtat át az úton, s még neki áll feljebb, szövegel a sofőrnek. Kuncogni kezdek, mert eszembe jut, hogy éppen ott akartam én is átmenni egyszer, s igencsak türelmesen várhattam az út szélén az autók eltűnését, mert egy lelassító járműből váratlanul kiszólt a sofőr: "Treci, proastă!", de csak azért se mentem át, ledöbbenve az alak kedvességétől, megvártam, míg tovagurul. Általában igyekszem az átjárón a túloldalra jutni (de tényleg), csak extrém esetben vágtatok át a tilosban. Hogy mi volt akkor az extrém eset? Lusta voltam száz métert lépegetni az átjáróig. Nagyon extrém...
Mi mindennek szemtanúja az ember egy sima gyaloglás alkalmával - gondolom, s mikor azt hiszem, hogy innen már szárazon megúszom az utat hazáig, megállít egy ember. Gyorsan kiderül, hogy Jehova tanúja, felolvas egy verset a Bibliából, udvariasan meghallgatom, bólogatok, s egy szórólapot is kapok tőle. Úgy tűnik, mágnesként vonzom a térítőket, pár nappal korábban kaptam egy ehhez hasonló szórólapot egy nénitől. Megmaradt emlékezetemben a néni szelíd ábrázata, szinte éreztem a felém áradó jóságát, elbűvölő volt, mint egy mesebeli nagymama.
Elég lesz mára? Akkor most abba is hagyom.*
 |
| Szemét 😄 |
* idézet Bohumil Hrabal Őfelsége pincére voltam című könyvéből
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése